Magvas Nap, szubjektív (2015. január 24.)

Kling Ferenc "Gibbon" írása


Kecskeméten jártam. Gondoltam, megosztom veletek a tapasztalataimat, mert fantasztikus élményben volt részem. Mindjárt elmesélem, miért érte meg nekem, hogy hajnalban felkeljek, és az esős időben az otthon melege és a kakaózás helyett vonatra szálljak.

Először azonban teszek egy kis stilisztikai kitérőt. Kecskeméten szóba került egy délutáni beszélgetésben, hogy milyen egy jó beszámoló. Mennyire kell objektívnek, vagy szubjektívnek lennie. Mi a hasznosabb az olvasók szempontjából. Én azt az álláspontot védtem, hogy a szubjektív, személyes élmény általában érdekesebb, még ha nem is annyira informatív esetleg, mint egy objektív beszámoló.

Jelen esetben viszont szerencsére engem nem is terhel az objektivizmus kényszere, hiszen nem voltam a szervezők között. Nem tudom, mi volt a Magvas Nap célja, mit vártak tőle, mi valósult meg az elvárásokból. Jogomban áll tehát, turistaként, élménybeszámolót írni. Komolyabb, tényszerű összefoglalót másoktól várjatok!

Tehát, reggel vonatra ültem, elutaztam Kecskemétre. A távolságra való tekintettel adtam magamnak annyi engedményt, hogy ne érjek oda a 9 órai kezdésre, hanem csak 10 órára.

Belépéskor ismerős, mosolygós arcokat láttam, hála a tavaly őszi helyi élelmiszer találkozónak, amiért így utólag, újra szeretnék köszönetet mondani a szervezőknek. A regisztrációs asztalnál tehát mosolygó MÁK-aktivisták, a teremben nyüzsgés, élénk eszmecsere, és mindenhol rengeteg mag fogadott.

Beszélgettem kicsit a fogadóbizottsággal, majd elindultam körülnézni a teremben. Az Öko-Völgy standjánál mindjárt be is szereztem egy remek, fenntartható szatyrot, kiegészítve egy mosolygós plakáttal. A Tápiószelei Magbank asztalánál megcsodáltam, mennyire más egymás mellé téve a különböző fajtájú búzák szeme. Tényleg, korábban el sem tudtam képzelni! Egyik kalász és szem világosabb, másik sötétebb, egyik kisebb, másik nagyobb, de mind gyönyörű! Tudtátok, mennyiféle bab van??? Én sejtettem, de így egymás mellett látva, komolyan mondom, egész elérzékenyültem a sokféleségtől. Elgondoltam, hogy a Jóisten teremtéséből a generációk sora mennyi befektetett munkával szelektálta a babszemeket, hogy az igényeiknek, a helyi talajnak, időjárásnak megfelelő fajtákat megalkossa. Sohasem gondoltam még így a magokra, hogy láttam bennük a munkát, törődést, szeretetet...

A tájékozódó séta után lekabátoltam, és elfoglaltam a helyemet egy csere-bere asztal mögött, mert végül is azzal a céllal is érkeztem, hogy magokat cseréljek, és a Grundkert számára, meg magamnak is, jó minőségű, biztos forrásból származó magokat szerezzek. Így, hogy megtaláltam a helyemet, kicsit magabiztosabb is lettem, mert azért feszélyezett az ismeretlen környezet, meg a sok ember. Az asztal mögött biztonságban voltam, nem nekem kellett odamennem másokhoz, hanem ők jöttek hozzám. Előpakoltam szerény magkészletemet (ezúton is köszönet érte Tracey-nek), és vártam, mi fog történni.

Az asztalok mögött jó volt a hangulat, hamar összebarátkoztam a szomszéd kissrácokkal, akik Szabadbattyánból érkeztek a családdal, és mindjárt cseréltem is velük néhány magot. Aztán jöttek a többiek. Nézelődtek, kérdezgettek, mesélgettek, adtak vagy kértek valamit. Természetesen (ez tényleg ilyen természetes vajon máshol is a világban?) szó sem volt az egyenlő értékű cserekereskedelemről. Sokkal inkább az volt a cél, hogy megosszuk egymással, amink van. Úgy a magokat, mint a hozzájuk kötődő történeteket, élményeket, anekdotákat.

Így jutottam például lila szemű kukoricához, ami Vas megyében termett, de a magok valahonnan külföldről jöttek pár éve, aztán, hogy beváltak, évről évre, már mint saját magot újra vetették. Közben megtudtam, hogy régen nem csináltak nagy ügyet abból, hogy takarmány- vagy étkezési kukorica. Télen bizony, ha fogytán volt az ennivaló, beáztatták éjszakára csövestől a takarmánykukoricát is, majd másnap, miután megpuhult, megfőzték és megették.

Beszélgettem egy nénivel, aki bár éveit tekintve öreg volt már, szellemi frissességében teljesen fiatal. Megosztotta velem, mennyire sajnálta, mikor az öreg gyümölcsfákat ki kellett vágniuk, és hogy mennyire fontos volt neki, hogy helyette olyanokat ültessenek, amik kipróbált tájfajták. Mert bár a boltban lehet szebb, nagyobb almákat kapni, mint amik az ő fáján termettek, annál ízesebbet nem talált, és így őrzi az almafában a nagyapja szellemét is.

Találkoztam egy fiatal asszonykával, aki most tavasszal költözik majd ki tanyára, egy hektáron fog gazdálkodni, és érdeklődni jött, meg körülnézni. Szeretne bio-logikus módon gazdálkodni. Most kellemes meglepetés érte, hogy mennyien gondolkodnak hozzá hasonló módon, és szinte megdöbbentette, hogy találkozott olyanokkal, akik mindjárt a segítségüket is felajánlották neki. Néhány szó után, egy ismeretlennek, csak azért, mert tudják milyen nehéz feladat kiköltözni a városból és belevágni a gazdálkodásba. Azért, mert tudják, rokon lélekre találtak, aki bár még kezdő és bukdácsoló, de elszánt és törekvő. Meg fogja hálálni a segítséget. Ha nem annak, akitől kapta, hát másnak, akinek szüksége lesz rá.

Minden történetet nem tudok nektek elmesélni, mert lehetetlen lenne mindet felsorolni. Ott kell lenni, meg kell tapasztalni saját magatoknak, hogy mennyi jó ember tud összejönni a magok apropóján. Azt azért még elmesélem, hogy Kecskemétre kellett utaznom ahhoz, hogy hírt kapjak egy budapesti magbörzéről, hírt kapjak egy tervezett budapesti közösségi kertről a 2. kerületben, és találkozót egyeztessek egy budapesti emberrel, aki kertészkedős kiadványokat ad majd nekem. Szóval, azt éreztem, legalább egy napra Kecskemét lett a világ közepe.

Az idő gyorsan elszaladt, az emberek elkezdtek hazafelé szállingózni, a szervezők összepakoltak, a magammal vitt magok elkeltek, a tarisznyámban csinos kis tasakokban sorakoztak a cserébe kapottak, de a nap még nem ért véget. Meghívást kaptam egy kis ünneplésre. Szívesen mondtam igent, mert valahogy nem nagyon akaródzott hazaindulni, meg én is fontosnak tartom, hogy a sikeres munka után legyen ünneplés is, tehát maradtam.

Képzeljétek, 4 éves lett a MÁK! Ezt meglepetéstortával ünnepelték, amiről az egyik tag a családi cukrászatból gondoskodott. Fele gesztenyés, fele gyümölcsös, és nagyon finom! A Magvas Nap főszervezője mondott egy kis ünnepi köszöntőt, aminek a vége erős meghatottságba fordult, elcsuklott a szava. Nem csodálom, amilyen remek emberekkel dolgozhat együtt, az tényleg nagyon felemelő. Volt még egy kis közjáték a torta körül a kiskéssel és a nagykéssel, a feszültség felengedett. A nap sikeresen zárult. Megindult az egymás ugratása, a bennfentes viccelődés, és ami az igazán jó közösségekre jellemző csevej, csacsogás, nevetés, boldogság.

Aztán ez is véget ért, mindenki hazaindult, így én is. Mivel nem ismerem a várost, és egy másik ajtón távoztunk, mint ahol bementem, kóboroltam még kicsit az esőben, mielőtt rátértem volna a vasútállomáshoz vezető útra, de még ezt sem bántam. És mivel szubjektivitásban egyeztünk meg, még azt is elárulom nektek, hogy az állomáson a presszóban úgy üdvözölt mosolyogva a pultos lány, mintha egy rég látott ismerős érkezett volna. Pedig, esküszöm, az elmúlt tíz évben csak egyszer jártam ott. Ez, a kiemelkedően jó kávéval együtt méltó lezárása volt annak a néhány órának, amit Kecskeméten töltöttem.

Jut még eszembe, ugye lesz Magvas Nap jövőre is? Már úgy várom...

Tartalom helye: